"1992. október 23-án bőrfejűek egy agresszív csoportja fütyüléssel és ordibálással belefojtotta a szót az ünnepi beszédet mondó Göncz Árpádba. Rengeteget változott azóta a világ." (Ceglédi Zoltán)
Emlékszem még. Akkor mindenki felháborodott a történteken. Tomboltak. Az első sorokban azok csattogtatták fogaikat, akik most, huszonegy évvel később hasonlóan viselkedtek Mesterházy Attilával. Akkor, huszonévesen, mélyen egyetértettem velük, amikor csürhének nevezték a kopaszokat. Most, túl a negyedik ikszen, el kellett gondolkodnom a dolgon, és ismét arra a megállapításra jutottam, hogy ilyet csak civilizálatlan, európaiatlan csürhe tesz. És nem mérek kettős mércével. Amit akkor csürhének neveztem, most is csürhének nevezem.
És teljesen mindegy, hogy a csürhét kommunistából lett náci, vagy kommunistából lett demokrata tüzeli fel. Nincs jelentősége annak, hogy ki a főszereplő, Csurka vagy Gyurcsány. Jelentősége annak van, ami történt, és annak, amiért történt. Az indíték pedig minden esetben azonos. Apró, a parlamentbe kerülésért harcoló pártok így akarták megmutatni, hogy kötelező számolni velük. Nem azt, hogy kell, nem azt, hogy lehet, hanem azt, hogy kötelező. Márpedig köztelező az lehet, amit ráerőltetnek az emberekre. Erőltetnek, erőszakkal, tetszik érteni?
Mert ne felejtsük el, Gyurcsányra egyszer már nemet mondott ez az ország. Elképesztően nagy nemet, elképesztően elszántan, elképesztő indulatok közepette. Most, maradék rajongótábora segítségével mindenáron oda akar kerülni, ahol a választók többsége szerint nincs helye – a Parlamentbe. És mindegy, mi az ára. Ha kell, szétveri az ellenzéki összefogást, ha kell, feláldozza a kormányváltást. Illúzióink ne legyenek, ha teheti, megteszi.
Persze azt mondta az ünnepi színpadon, hogy nem az a fontos, hogy ő képviselő-e. Hiszen nem is akar az lenni. Persze, tudjuk, a Demokratikus Koalíció elnöke sem akart lenni, megmondta. Csak hát olyan szépen kérték. Most ő kér, csúnyán. És amikor nem kapja meg, amit akar (ha jól emlékszem, az MSZP országos listájának második helyét), akkor még csúnyábban kér. Kér, mert elvenni nem tud, ahhoz kevés a rajongója, mint egykor Csurkának.
Tudom, ne hasonlítsam Gyurcsányt Csurkához, mert mégis. De igenis fogom. Nem a demokratát a nácihoz, hanem a politikust a politikushoz. Még Csurkához, mert nem tekintem bohócnak, de holnap már lehet, hogy Torgyánhoz fogom. Mert vannak ilyen politikusok, akiknek semmi sem drága a karrierjükért, a reflektorfényért. Gyurcsánynak – ahogy Orbánnak is – a kezében volt a lehetőség, hogy rendbe szedje ezt a – idézem – kurva országot. Nem tették meg. Ki ezért, ki azért. Gyurcsány Ferenc most újabb történelmi lehetőség előtt áll: segíthet, hogy mások helyrehozzák, aminek a tönkretételében nagy szerepe volt. Ha akarja. Október 23-án úgy látszott, nem akarja. Sem ő, sem a csürhe.