Én is örömujjongásban törtem ki – persze ki nem? –, amikor a vízilabda válogatott megnyerte a világbajnokságot. Igen, megkérdezheti bárki, hogy mi ebben az újdonság, a magyar pólósok szinte mindig esélyesként indulnak a világversenyeken.
Ez igaz is, de a magyar férfi vízilabda történetében nemrég lezárult egy korszak, és kicsit szorongtam (de nyugodtan mondhatom, hogy szorongtunk). Kezdődik-e egy másik? Egy megfiatalított válogatottal, Kemény Dénes nélkül? A választ megkaptuk, de azért egy apróság sokak figyelmét elkerülte. Ez a csapat nem Kemény Dénes nélkül nyerte meg a világbajnokságot, hanem Benedek Tiborral.
Igen, hiszen, az a Benedek Tibi ült a medence szélén, aki az előző éra meghatározó játékosa volt. És utána odaült Kemény mellé a kispadra, aztán átvette a szerepkörét. És alkotott. Mert a korábbi, háromszoros olimpiai bajnok válogatott más volt. Ott mindenki egyénileg sztár volt, egy-egy játékos jó napján – kis túlzással – akár egy török másodosztályú csapattal is képes lett volna megverni bárkit a világon.
A mostani csapat más. Nem állítom persze – hogy is állíthatnám? –, hogy ez a társaság nem magasan képzett világklasszisokból áll. De ez a csapat másban erős. Fegyelmezett, a taktikát hibátlanul betartó CSAPAT. És nekem nincs kétségem afelől, hogy újabb három olimpiai aranyat ígérő korszak következhet.
Köszönjük a játékosoknak, köszönjük Benedek Tibinek. Tibit pedig köszönjük Kemény Dénesnek.
