Az most teljesen másodlagos hogy, Balázs Péter érvényes vagy érvénytelen pályázattal ugrott rá a Vígszínház igazgatói székére. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem érdekel. Amit ugyanis a színházakkal művel a kormányzat, az már olyan bohózatba illő, hogy egy másodosztályú ripacsot is simán el tudok képzelni az egyik legrangosabb magyar színház élén.
Sokkal érdekesebb a mottó, amit a pályázatában megjelölt. Azt sikerült ugyanis odavésni, hogy „a stílus maga az ember”. Ez bizony így van, tökéletesen egyetértünk. Abban viszont valószínűleg olvasóinkkal értünk egyet, hogy egy színházigazgató egy pályázat mottójaként ilyen közhelyet képes leírni, akkor az bizony jellemzi a munkáját is. Ugyanis egy olyan ember, aki művészi – direktori! – hitvallásaként képes ennyire közhelyes lenni, mindenre alkalmas, csak színházigazgatónak nem.
De ha már itt tartunk, a stílusáról is érdemes egy-két szót ejteni. Jó néhány éve a körúton sétálva találkoztam vele, nem is olyan messze a Vígszínháztól. Egy pillanatra azt hittem, hogy jelmezben van és filmet forgat. Valami múlt század eleji ruhát fedeztem fel rajta, miközben sétapálcával a kezében baktatott. Kamerát sehol nem láttam. És bizony aligha jelmez volt: Balázs Péter egyszerűen csak korzózott egyet az emberek között. A stílus maga az ember. Csak éppen tudni kell különbséget tenni stílusos emberek és pozőrök között.